Ez azért van, mert ez a fejezet egy "kicsit" visszább van. Nem is magyarázok többet, kezdem is :) És a szemszög nem teljesen a megszokott, de remélem ez nem nagy gond. És persze nem lesz egy olyan fejezet sem, amiben 1500-nál kevesebb szó van, kivéve ez, mert ez inkább ilyen bevezető :)
Katherine jól tudta, hogy terhes. Tisztában volt vele. De akkor se mondhatta el ezt a barátjának. Sőt a szüleinek se, akik rögtön pánik rohamot kapnának, ha megtudnák, hogy az ötös tanuló, jólnevelt mindig elővigyázatos 17 éves lányuk terhes. Nem, ezt nem lehet tudniuk. Csak egy ember jutott hirtelen eszébe: Amy. Kiugrott az ágyából, a telefonjához ment, majd tárcsázta is a barátnőjét. Kinézett az ablakon, majd azon töprengett: Nem lenne könyebb valahol máshol? Egy másik bolygón, ahol elfelejtheti minden gondját?
Katherine mindig is hitt az idegenekben. Persze, azzal tisztában volt, hogy a földön nem jártak még, de mindig azt gondolta, hogy nem vagyunk egyedül.
-Kat!- szólt bele egy éles hang a telefonba.
-Szia Amy.- suttogta, attól rettegve, hogy felkelt szüleit.- beszélnünk kell. Most.
-Mondjad drágám.- hallotta, hogy Amy is suttogásra váltott.
-Jó, számolj el 3-ig és kimondom.- vett egy mély levegőt.
-Okéééé... egy, kettő, három!
-Terhes vagyok.
A másik oldalon elejtették a telefont. Várt pár másodpercet, majd újra beleszólt:
-Amy, ott vagy?
-Igen... most komolyan? Ez ez. Ez nagyon durva. És Colin-nak mondtad már, vagy nem?
-Nem.- ingatta a fejét.- Csak te tudod, és szeretném, ha ez így is maradna.
-De akkor mit fogsz csinálni? Mikor tervezed elmondani nekik?
-Nem tudom. Én...- és ekkor hangos zokogásba tört ki.
Tudta, hogy ő a hibás. Ha nem mondta volna Colinnak, hogy védekezik, és nem kell neki óvszer akkor ez most nem lett volna így. De már ez volt.
-Nyugi Katherine. Én itt vagyok neked. Kitalálunk valamit.- suttogta Amy bíztatóan.- De most nekem mennem kell, bocsi. Majd beszélünk, szia!
Hát ebből a "majd kitalálunk valamit" nem lett semmi. Éppen hazafele tartottak, az erdőn keresztül, mikor Katherine megállt, összehúzta szemeit és erősen Amy-be kapaszkodott.
-Jól vagy?- fordult felé.
-Szerintem jön a baba.-suttogta.
-Atyám.
Katherine kicsit lenyugodott, hiszen tudta, hogy Amy jó két évvel idősebb nálla, és már egy éve nővérkének tanul. Lefektette egy füves helyre, és erősen megfogta a kezét:
-Kat, mindjárt visszajövök hozzád, kell pár eszköz, tényleg 5 perc.- állt fel Amy majd elfutott.
Katherine csak a hasát fogta és fájdalmában nem tudott mit csinálni: sírt. Nem, nem a "fájások" fájtak. A nyomorúsága. Nem tudta, ezután mi lesz a babával, sőt azt se tudta, hogy fiú-e vagy lány. De persze előszőr életben kellett tartani.
Hirtelen az avar megzörrent mellette, mire odakapta fejét, és csak nézte, mi lehet ott. De semmit se látott. Ekkor a másik oldalán matattak, odanézett, majd felsikoltott: egy kék ember állt ott. Ugyan olyan volt, mint bárki más, de teljesen kék. Egy 30-as éveiben járó nő volt. Csak állt ott, rezzenéstelen arccal, és nézett rá.
-Baba?- mutatott rá a hasára, mira Katherine csak egyett bólintott.- Elvehetem?
Katherineben megfagyott a vér. Ez a furcsa idegen el akarja tőle venni a gyermekét? Nem, nem adhatja oda, gondolta, bár a lelke mélyen ő is tudta, hogy valamit KELL vele csinálni. A szíve azt kiabálta: NEM! NEM! NEM! Ez a TE gyereked!, de az elmélye csak azt hajtogatta: A gyereknek jobb helye lesz. Add oda. Katherine, add át a babát.
Mivel Katherine jól megfontolt, kedves ember volt csak egyet bólintott. Még nagyapja mondta neki: Vészhelyzetben az agyadra hallgass, mindig az a legjobb megoldás.
Az ismeretlen behunyta a szemét, mire Katherine is ugyan ezt tette. Hirtelen pokoli fájdalmat érzett a hasába, mire egyet sikított, de könnyeit próbálta visszatartani. És hirtelen nagy ürességet érzett. Mintha kivették volna egy szervét. Lassan kinyitotta a szemét, és meglátta, hogy egy hangosan síró baba van a nő kezében. A szíve majd megszakadt. Annyira meg akarta fogni, simogatni és kényeztetni. De erre már nem volt lehetőség, mert a kék ember lassan elsétált.
Csak ennyit suttogott utána:
-Delilah, a neve Delilah.
-7 év múlva-
-És Niall? Hol van Niall?- kérdezte a tanárnő szemével végigfutva a sorokat.
-Tanárnő, mi legutoljára lefekvéskor láttuk.- tette fel a kezét Joe.
-Hát ez nem igaz 10 éveseket nem lehet elhozni egy osztálykirándulásra.- suttogta magának a tanárnő majd mindenkinek kiosztotta, hogy kivel és merre keressék a kis csavargót.
Niall nagyokat ásított, miközben folytatta útját hazafelé. A szobatársai nem voltak kedvesek vele, gondolta hazamegy egy nappal előbb. Elég sok volt még hátra, de ő biztos volt benne, hogy jó fele megy, hiszen a fákra voltak festve jelek. A lombkorona dús volt, nem engedett át, csak egy kicsit fényt, éppen annyit, hogy lássa: Egy emberi alak áll tőle nem túl messzire, és olyan, mintha egyenesen rá nézne. Kicsit megtorpant, mire az ismeretlen így szólt:
-Ki vagy?
-Niall...-nyögte ki némi habozás után.
-Egyedül vagy?
-Igen...-kezdett félni Niall.
Az alak lassan közeledett felé, de nem úgy, mint aki kárt akar tenni a másikban, inkább csak úgy, mint amikor egy vegetáriánus oroszlán közeledik egy alvó zebra felé. kár, hogy nincs vegetáriánus ragadozó. Lassan elért hozzá és kinyújtotta kezét. Egy kis fény pont megvilágította a karját, mire Niall nagyot nyelt: Az ismeretlen kék volt. Tudta már, hogy nagy bajban van.
-Fogd meg a kezem.-suttogta a valaki, akin egy rövidujjú fehér póló voltt és egy térdig érő farmer, szóval teljesen normális férfi viselet, csak a cipő hiányzott.
És Niall megtette. Megfogta a kezét. Tudta, hogy már úgyse menekülhetett volna el, már nem volt mit tenni.
Hirtelen egy nagy fényalagút vette őket körbe, majd mire feleszmét már 3000-el száguldott az űrben.
Uh, siess az első résszel*-* Nagyon tetszik ♥
VálaszTörlés